A családállítások során számos esetben bizonyítást nyer, hogy a gyermekeket végtelen hűség köti a szülőkhöz. Nem véletlenül a „köt” szót használtam, mert ez egy tudattalan, rendkívül mély kötés anyához és apához, amelynek számos következménye lehet a felnőtt gyermek életére is.

A feltétel nélküli hűség alapja a feltétel nélküli szeretet, amit a gyermekek a szüleik iránt éreznek. Ez általános érvényű akkor is, ha a már középkorú felnőtt gyűlöletet vagy haragot érez valamelyik vagy mindkét szülője iránt.

Ugyanis a csecsemőnek a szülő maga az élet: a táplálék, a szeretet és a gondoskodás forrása. Ha a szülő eltűnik a képből, a csecsemőt a megsemmisülés rettegése járja át. Valójában nincs választási szabadságuk a szeretet tekintetében: ahhoz, hogy életben maradjanak, a szülőhöz kell kapcsolódniuk.

Így alakul ki a gyermekek „vak szeretete” a szülők iránt, ami mellé párosul a gyermeki lélek mágikus működése is. Úgy érzik, ha ők is osztoznak a szülő szenvedésében, betegségében vagy boldogtalanságában, azzal könnyíthetnek a szülő terhein. Ez a naiv és mágikusan vak szeretet akkor teljesedik be, ha az utód(ok) ugyanazt a sorsot élheti meg, mint apa vagy anya. Ez a lojalitás olyan erős, hogy a gyermek tudat alatt bűntudatot érez, ha túlszárnyalja a szülőt. A boldogság vagy jóllét ebben az értelmezésben „árulásnak” minősül a családi rendszerrel szemben.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Nézzünk egy példát: mivel a gyermekek ritkán mernek boldogabb életet élni, mint a szüleik, ha a szülők házassága boldogtalan, megkeseredett, esetleg bántalmazó kapcsolat volt, a már felnőtt gyermek tudattalanul szabotálja a saját boldog és szeretetteljes házasságát. Erre azért van szükség, mert úgy érzi, különben elveszítené a szülőkkel való kapcsolódása egy részét; mélyen legbelül azt érezné, árulást követett el ellenük.

Sokan éreznek bűntudatot, ha sikeresebbek, gazdagabbak vagy egyszerűen csak kiegyensúlyozottabbak lesznek, mint a szüleik. Családállítási szempontból ezt a „vak hűséget” a következő mondattal fejezzük ki: „Ha te nem vagy boldog, én sem lehetek az, mert azzal elárulnálak téged.” Ez a belső monológ egy láthatatlan plafont húz a gyermek fölé, aki felnőttként sem merészkedik e határ fölé.

Hogyan lehet ezt a mágikus gyermeki hűséget átkeretezni?

A legnagyobb ajándék, amit egy felnőtt gyermek adhat a szüleinek – és magának –, a saját engedélye, hogy többet érhessen el, mint ők. A családállításban ezt nevezzük az élet tiszteletének, amely során eljutunk a következőkig:

• Elismerjük, hogy a szülő az életet adta, és ez a legnagyobb ajándék.
• Megértjük, hogy a szülő terheit a szülőnek kell hordoznia.
• A „jobban élni” nem árulás, hanem a szülő által adott élet kiteljesítése.

Végül szeretném megjegyezni, hogy meghaladni a szülőt jóllétben, szabadságban és boldogságban az egyik legnagyobb önismereti és spirituális feladat az életben. A gyermeki énünk nem hibázott, csupán a legősibb ösztönökkel élt (és túlélte a nehézségeket). Tudatos felnőttként viszont a gyermekkel szemben nekünk már van választásunk és saját utunk, amiért a felelősséget kizárólag mi vállalhatjuk, senki más.