Mit takar a családállítás?
A családállítás (családfelállítás) módszere Bert Hellinger német terapeuta nevéhez fűződik. Az elmúlt évtizedekben hatékonyságának köszönhetően világszerte elterjedt, és azóta is folyamatosan formálódik, fejlődik.
Hellinger hosszú éveken át tartó megfigyelései során felismerte, hogy a családi rendszereket meghatározó, úgynevezett „szeretet rendjei” mentén élünk. Ezek nem erkölcsi szabályok, hanem olyan mély, gyakran tudattalan törvényszerűségek, amelyek akkor is hatnak ránk, ha nem ismerjük őket.
A családállítás három alapvető renddel dolgozik:
- az odatartozás rendje
- az elsőbbség (hely) rendje
- az adok–kapok egyensúlyának rendje
Ezek első olvasásra akár elvontnak vagy nehezen érthetőnek tűnhetnek, mégis átszövik az egész életünket, kapcsolatainkat és döntéseinket. Nézzük meg őket közelebbről.
1. Az odatartozás rendje
Egy családi rendszerben mindenki, aki valaha odatartozott, azonos joggal bír a tagságra. Élők és holtak, közeliek és távoliak egyaránt részei ennek az információs hálónak.
Az odatartozás joga sérülhet például akkor, amikor egy családtagot szégyen, bűntudat vagy fájdalom miatt „kitörölnek” a családi emlékezetből. Ilyen lehet egy elkártyázott vagyonú nagypapa, egy drogfüggő rokon, egy titkolt szerető, vagy egy korán elhunyt gyermek. Gyakran a gyász vagy a veszteség feldolgozása túl fájdalmas lett volna, ezért nemcsak az esemény, hanem maga a személy is kirekesztésre kerül.
A családállítás szemlélete szerint azonban amit kizárunk, az nem tűnik el, hanem más formában, gyakran a következő generációk életében jelenik meg.
2. Az elsőbbség (hely) rendje
Minden családi rendszerben létezik egy természetes hierarchia:
aki korábban érkezett, annak elsőbbsége van. A gyermek a Kicsi, a szülei a Nagyok – és ez a rend akkor is érvényes, ha a szülő idős, beteg vagy gondozásra szorul.
Amikor egy gyermek szeretetből, lojalitásból vagy kényszerből átveszi egy szülő érzelmi terheit – például támaszként, gondviselőként, „pótszülőként” működik –, akkor kilép a saját helyéről. Ezt nevezzük parentifikációnak. Ilyenkor sérül a gyermek alapvető joga ahhoz, hogy ő lehessen a Kicsi, akiről a Nagyok gondoskodnak.
A családi rendszer akkor működik harmonikusan, ha mindenki a saját helyén áll, és nem próbálja felülírni a generációk rendjét.
3. Az adok–kapok egyensúlyának rendje
Az emberi kapcsolatok alapja az egyensúly. Ha kapunk valamit – figyelmet, szeretetet, segítséget –, természetes módon késztetést érzünk arra, hogy viszonozzuk. A jó esetében általában egy kicsivel többet adunk vissza, így a kapcsolat élővé és fejlődőképessé válik.
A negatív tapasztalatok esetében is működik ez a törvény: ha sérelmet kapunk, annak feldolgozatlan terhe adósságként marad bennünk. Ilyenkor nem a „visszavágás” a cél, hanem az, hogy a kapcsolat egyensúlya helyreálljon, így, ha rosszat kapunk, azt is visszaadjuk, csak kicsivel kevesebbet, mint, amit kaptunk.
Az adok–kapok felborulása gyakran jelenik meg párkapcsolati, családi, baráti vagy munkahelyi konfliktusok formájában – sokszor anélkül, hogy tudatosítanánk az okát.
Összegzés
Ezek az egyszerűnek tűnő, mégis mélyen ható törvényszerűségek gyakran sérülnek a családi rendszerünkben. A sérülések nagy része rejtve marad, és blokkokként, visszatérő nehézségekként, megmagyarázhatatlan elakadásokként jelenik meg az életünkben.
A családállítás abban segít, hogy ezek a láthatatlan összefüggések láthatóvá váljanak, és lehetőség nyíljon arra, hogy mindenki a saját helyén, szabadabban és teljesebben élhesse az életét.
A lélek háza 